Press "Enter" to skip to content

Káoszkommandó: 45. nap – vasárnap / Mi értelme?

Egy Kismama 0

Ha csak egy picit körülnézünk a kisgyerekes ismerőseink körében láthatjuk, hogy a gyereknevelés komolyan próbára teszi a szülőket.
A legnehezebb feladat, hogy a nehézségek után képesek legyünk feltöltődni, új lendületet venni. Mert nagyon el tudnak használni, nagyon el tudnak bizonytalanítani és a mindennapi küzdelmek között könnyen szem elől téveszthetjük a célt.
Néhány hónapja én is már csak azzal foglalkoztam, hogy valahogy túléljük a napot. Úgy éreztem, hogy belefáradtam az egészbe. De néhány élmény mégis új lendületet adott és belefogtam a káoszkommandóba.

Most ősszel több baba is született a környezetemben. A családjaiknál tett látogatások egészen feltöltöttek.
A sok itthoni bizonytalankodás után egészen furcsa érzés volt, hogy milyen rutinosan nyúlok már a picikhez, hogy nem kérdés, hogyan etetném, hogyan altatnám őket. Az óvodás kor nagy kérdései micsoda fejtörést okoznak és ezzel szemben mennyire letisztultak a fejemben a válaszok a szoptatással és az első hetek egyéb problémáival kapcsolatban.
A magabiztosság egészen mámorító volt.

Mikor hazajöttem és újra a dackorszak kellős közepén találtam magam, megint remegni kezdett a gyomrom, nem csak a méregtől, hanem a tehetetlenségtől is. Ugyanazt a tétova kilátástalanságot éreztem, mint a kezdő anyukák: ennek sosem lesz vége.
Az elején én is ugyanilyen elveszett voltam, ugyanúgy keresgéltem az utam, mint ők. Nem azért vagyok most olyan magabiztos, mert mindig is jobban értettem az újszülöttekhez, hanem azért, mert kétszer már végigcsináltam az egészet. Viszont dacos óvodással még sosem volt dolgom. Ezért bénázom most annyit, mert járatlan úton török előre.

Ha ezekre az újdonsült anyukákra nézek, nem érzem problémának, hogy félve keresik a válaszokat, megértem, ha nincs mindenről határozott véleményük, ha nem mindenben tájékozottak, átérzem az apró cseprő gondjaik feletti feszült gondolkodást.
Úgy éreztem ez a helyzezből adódó sajátosság, hogy ők első babások, de valójában alig van jelentősége. Magammal kapcsolatban mégis miért szégyenlem, ha nem megy minden elsőre olyan flottul. Ha őket tudom bíztazni, hogy higgyenek magukban, nem kell annyit aggódni, akkor magammal miért nem tudom megtenni ugyanezt? Miért nem ismerem el, hogy természetes, hogy nem tudok úgy viselkedni, mint egy profi anyuka? Hiszen a saját korosztályommal én is kezdő vagyok!

Ez a gondolat megnyugtatott.
De más is volt még.
Ahogy ringattam a kis jövevényeket felrémlett a kislányommal töltött első hetek, hónapok hangulata. Hogy milyen fontos feladatnak éreztem a baba körüli teendőket, mennyire belemerültem az anyaságba. Milyen jó volt, hogy semmi másra nem kellett koncentrálnom, hogy a gyes-gyed rendszere lehetőséget adott nekünk erre. Hogy azzal, hogy itthon lehetek – még ha sokszor nehéz is már, meg sok is az itthonlétből – de hiszem, hogy az itthon töltött évekkel nagy ajándékot adok a gyermekeimnek.

Mert mi is az, ami olyan különleges ebben az időszakban?
A gyerekek kiszolgáltatottsága. Hogy mi vagyunk neki azok, akik közvetítik a világot, akiktől megtanulja az első leckét az életről, akik megmutatjuk, hogyan lehet megküzdeni a nehézségekkel, vagy milyen érzés az, ha valaki szereti őket.

Nagy felelősség ez, könnyű rajta aggodalmaskodni. De ezeknek a babáknak a szemében nem az elvárást, hanem az őszinte érdeklődést láttam, nem a felelősség nehezedett rám, hanem a lehetőség adott szárnyakat.

Hazajöttem és ránéztem a kislányomra. Ő miért lenne más? Csak azért mert önálló akarata van? Csak azért mert már vannak saját gondolatai, tulajdonságai? Azért mert dacos, azért mert komisz? Attól, hogy már van saját élete, attól a referencia pont még mindig én vagyok neki.

És akkor megláttam az értelmet a mindennapi csatározások mögött.
Megláttam bennük a lehetőséget a tanításra. Hogy a segítségükkel tudom átadni a gyerekeimnek azokat a dolgokat, amiket valóban fontosnak tartok az életben.

Isten engem úgy segéljen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.