Tartozom nektek egy vallomással…
Az Adventelő Kihívás után bizonyára azt gondoljátok rólam, hogy az adventem és a karácsonyunk tökéletesen és terv szerint alakult: csodálatos volt, meghitt, varázslatos, stresszementes és különleges. Nos, ki kell ábrándítsalak benneteket, mert bár különlegesnek valóban különleges volt, de nem egészen úgy alakult, ahogyan azt elképzeltem.
Nagy reményekkel és nagy tervekkel vágtam bele az adventbe. Szerettem volna, hogy szép rend legyen és minden el legyen intézve, és így tudjak befelé figyelni és lelassulni, hogy meghitt legyen és egymásra figyelős, sok imával, elmélyüléssel és nagy közös játékokkal. De november végén és december első heteiben kissé túl voltam pörögve és kábé úgy nézett ki ez a dolog, mintha egy repülőgéppel szeretnék landolni, de valahogy nincs meg a kifutópálya. A nagy lassulás és begubózás helyett egyre több lett a program és hiába voltam szuperhatékony az intéznivalók se akartak csökkenni. Próbáltam a naptárba mindent belepasszírozni, rohangáltam, mint a pók a falon, hogy minden időben a helyén legyen, terveztem, szerveztem, hatékonykodtam. És tudjátok mit, még élveztem is a pörgést. Csak épp a tudatos jelenléttől kezdtem egyre távolabb kerülni. Csak épp pont a vágyott nyugalom nem volt sehol. Hallottam már egy gyenge kis vészcsengőt a fejemben, hogy nem lesz ez így jó. Ahogy Petőfi versében van, Kari vigyázz, Kari vigyázz kedvedet követendi gyász… De a figyelmeztető csengő hangját valahogy úgy hangzott mintha csak a karácsonyi száncsengő közeledne, ezért még inkább rákapcsoltam. Tényleg mintha egy repülőgép igyekezett volna leszállni, de túl nagy volt a sebesség, nem volt elég kifutása a dolgoknak és én csak száguldottam tovább, mint egy erőtől duzzadó megvadult paripa. Egészen addig, amíg nem jött a fal.
A falat orvosi szaknyelven Covid SARS 19-nek hívták és a karácsonyi előtti héten elemi erővel döntött le a lábamról. Az elején még reménykedtem, hogy csak pár nap lesz az egész és az ünnepre rendben leszek, de nem így lett. Hamarosan ahogy mentem egyre beljebb a betegségben a terveim és a vágyaim szertefoszlottak, kezdett minden szétesni körülöttem, miközben én csak a pillanatra tudtam koncentrálni, csak azt érzékeltem, ami a mostban történik. A karácsonyi előtti napokban már látszott, hogy a betegség nem viccel és kérdéses volt, hogy képes leszek-e egyáltalán az ágyból csak egy kicsit is kikelni, hogy a családommal töltsem az ünnepet, vagy a végén a kórházban fogok kikötni. Szinte megszűntem létezni a család számára. Rövid úton megsemmisültem, mint háziasszony, mint szakács, aztán mint anya, mint feleség és végül, mint nő is. Teljesen kiestem minden szerepemből. A férjem, aki a hátán elvitte az egész ünnepet és a téli szünetet pár nap alatt hőssé avanzsálódott. Sütött, főzött a gyerekekkel, ajándékot csomagolt, üdvözlőlapokat küldött, esti mesét olvasott, konfliktust kezelt, rendet rakott és 100% apuka volt minden szinten. Néha feljött a szobába megnézni élek-e még, vagy felküldött egy-egy gyereket, hogy megkérdezzék hogy van ez vagy az, vagy küldött egy fotót az ételről, hogy megsült-e, vagy felhívott telefonon, ha valami kérdése volt. És persze ápoltak, főzték nekem a teákat és hozták a gyógyszereket… Majdnem egy teljes hónapig vergődtem így a vírus fogságában. A szünet utolsó hétvégéjén lettem annyira jól, hogy felkeljek és beágyazzam az ágyat. Máskor nyűg, hogy be kell ágyazni, most öröm volt, hogy megtehetem. Sokszor érzem úgy magamat anyaként, mint egy karmester, aki mindent irányít, mindent kézben tart a családban, nos ezekben a hetekben a karmesteri pálca kiesett a kezemből és a partitúrát is át kellett adjam. De valahogy amikor 23-án lázas fejjel bámultam ki az ablakon a váratlan hóesésbe és hallottam hogy viháncolnak a gyerekek a konyhában úgy éreztem, hogy talán jól van ez most így. Talán néha ilyen is kell. Hogy apának is jót tesz, ha ő a főszereplő, ő a hős, ha érzi, tudja milyen az, amikor mindenért hozzá mennek oda a gyerekek, amikor egész nap 0-24-ben együtt lehetnek. Hogy a kapcsolatuknak még akár jót is tehet ez a váratlan és kényszerű apaidő. Persze nem volt egy 100%-ban tiszta idill. Apát is jól lemerítették, voltak is konfliktusok. Főleg amikor már kezdtem kicsit jobban lenni, kicsit felkelni, de azért mégsem annyira jól tenni tudjam a dolgom… na ott azért próbára lett téve a házasság is.
Mégis, ezek után elkezdtem máshogy tekinteni a betegségre. Elmúlt a bűntudat, hogy mindez azért van mert túlhajtottam magam, elmúlt a kétségbeesés, hogy mi lesz velem és a keserűség, hogy ez mekkora egy marha nagy szívás ilyenkor betegnek lenni. Inkább hálás voltam, hogy a családom nélkülem is működik. És hogy a házasságom a rázós időszakokat is csakcsak kibírja.
Az Úr nem feletkezett meg rólam, ahogy Jónásról sem feledkezett meg a hal gyomrában. Bár lemaradtam a gyerekek szinte összes fantasztikus fellépéséről, de a felvételen, amin megnéztem őket talán még jobban is meghatódtam. Nem találtam sehol a lányom legfontosabb karácsonyi ajándékat és már el is sirattam, de az utolsó pillanatban 24-e délutánján mégis váratlanul előkerült egy kóbor cipősdobozból. A láz, a fejfájás és a köhögés gyötrődései közepette olyan kegyelmi ajándékokat kaptam, amire egyáltalán nem is számítottam. Régen éreztem az Istent ilyen közel magamhoz. Régen volt, amikor úgy éreztem, hogy én is igazi ajándékot kapok. Ajándék volt az, hogy Szenteste átmenetileg jobban lettem és képes voltam lemenni a nappaliba, hogy a családommal legyek. Ajándék volt a férjem, aki állta a sarat. Ajándék volt, hogy a gyerekeim, még a picik is hiszti nélkül elfogadták, hogy nem vagyok jól és pihennem kell. Ajándék volt, hogy az orvos barátaim konzíliumot tartottak felettem és kitaláltak egy kezelést, és hoztak gyógyszert, ami megmentett a kórházba kerüléstől. De ajándékba kaptam egy álmot is, amit sose fogok elfelejteni. Az egyik legküzdelmesebb napon valamiféle lázálmot láttam egy mennyei kastélyról és egy földöntúli bálról, amit a tiszteletemre tartottak… Mint Kosztolányi Hajnali részegségében – ami apukám kedvenc verse… igen, azt hiszem ez a költemény tudná valamelyest átadni, amit kaptam:
“az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek…”
Furcsa dolog az, hogy néha, ahhoz az ember valamit kapni tudjon le kell tennie mindent ami a kezében van. És a hétköznapokban ezt gyakorlatilag lehetetlen megtenni. És néha egy betegség tud csak eléggé szabaddá és fogékonnyá tenni. Olyan leleményes az Isten, a szar helyzetekben meglátja a lehetőséget, hogy kapcsolódjon hozzánk. Boldogságra és meghittségre vágyunk. Mennyit dolgoztunk – tudom, hogy ti is – ezért az ünnepért. De van, ami egyszerűen nem rajtunk múlik, ami felettünk áll. Az ünnep igazi mivoltát nem tudjuk előkészíteni, nem tudjuk becsomagolni. Ezt az Úr végzi el helyettünk és mi nem tehetünk mást, mint hogy meghajlunk akarata előtt. Ismeritek A karácsonyi asztal meséi című könyvet? Amikor többek között a szalma, a méhviaszgyertya, az asztal, a kenyér mesélnek az életükről, arról hogyan jutottak ide. Egyikőjük útja se volt sima, sok hányattatást kellett elszenvedniük mire beteljesítették küldetésüket és azzá váltak akik. A búza beleesett a fekete földbe, eltemették, majd mikor mégis életre kelt és leginkább pompázott éles sarlóval levágták, kicsépelték, megörőlték, dagaszották és végül a forró kemencében megsütötték. Sok változáson ment át a búzaszem, míg éltető, tápláló, ropogós, illatozó kenyér lett belőle. A lázban vergődve kicsit én is így éreztem magam. Mintha a tüzes kemencébe vetettek volna. Fájt a fejem, köhögtem, nem kaptam levegőt, megjártam a sürgősségit is Szilveszterkor, ahol már tolószékben tologattak… testem, lelkem a tüzes kemencébe vetették. Valahogy úgy, mint Malakiás könyvében:
“Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és -tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.”
Régóta az egyik kedvenc bibliai idézetem ez a szakasz. De nem sokszor éreztem ezt magamon ilyen elevenen. A betegséget, a szenvedést és terveink dugába dőlését nagyon nem szeretjük, teljsen ki tudunk rajta borulni, ha az élet keresztül húzza a dolgainkat és úgymond beüt a szar. Ezzel én is így vagyok. Minden lehetséges módon igyekszem elkerülni a veszélyt és a szevedést. De már többször megéltem azt, hogy egy nehéz időszak megnemesített, hogy több lettem általa. Na nehogy azt higgyétek, hogy ennek olyan tapsikolva tudok örülni. Vagy önként jelentkeznék egy ilyen “fajtanemesítésre”. De így visszanézve már annyira nem is bánom. És elviszem magammal azt az üzenetet, hogy a szenvedés képes arra hogy átformáljon.
Azóta már egészen rendbe jöttem, ne aggódjatok, újra üzemképesen pörgök ezerrel és megtaláltam a karmesteri pálcámat is amivel aktívan mendzselem a család életét. A házasságunk is túlélte ezt a teljes átrendeződést és bár voltak pillanatok, amikor nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon utáljam, vagy nagyon szeressem a férjemet, azt hiszem maradok a nagyon szeretemnél. És a jövőmre vonatkozó nagy terveim és álmaimat is szövögetem, építgetem tovább. Minden újra a régi. Vagy mégsem?
Nem. Nem a régi. Cseppet sem. Sokkal nyugodtabb vagyok. Nem akadok ki annyira, ha lassítanom kell. Értékelem azt ami jó. Értékelem az embereket körülöttem. Nem egy áloptimista bájvigyor ez. Mert ami nehéz volt eddig, az most is nehéz. De mégis van bennem egy bizonyosság, hogy nem a nehézség vagy a könnyűség, ami igazán számít. Százszor kiegyensúlyozottabb lettem, mint decemberben. Céltudatosabb és megfontoltabb és hatékonyabb. A prioritásaim letisztultak. Kikristályosodott mi az, ami fontos. A csapongás helyett béke van a lelkemben. Hogy meddig tudom ezt megőrizni? Jó kérdés. De azt remélem, kitart az utolsó cseppje jövő decemberig, amikor újra meríthetek a kiapadhatatlan forrásból. Azt mondják egyszer régen, 2000 éve egy betlehemi istállóban született egy csecsemő, aki azért jött, hogy megváltsa a világot. Akkor még csak kevesen sejtették, hogy ő az Ezüstolvasztó.
Ne essetek kétségbe ha a tervek nem úgy alakulnak, ha semmi sem olyan, mint kéne lennie. A legnagyobb trágyán is nőhet szép virág. Sőt!
