A kislányom 2 hetes.
Lágy szellő lengedez. A tavasz langyos illatát hordozza körbe a fák koronája körül. Még csupaszak az ágak, csak néhol próbálkozik egy-egy rügyecske. Az alkonyat kékkel és szürkével festette meg a patak menti kis utat. Lassan, komótosan sétálok, kimérve minden egyes lépést. Mint mikor hosszú betegség után indul útnak újra az ember. Minden lépésre figyel, koncentrálva helyezi le a sarkát az utca kövére. Érzi, ahogy hajlik a térde, a vér egyre sebesebben áramlik a tagjaiban. Csak úgy pezseg! És élvezi, ahogy halad mellette a táj…
Kicsit még fáj a sebem. Nehezemre esik a járás. De orromban a koraeste balzsamos levegője, szememben a szemközti hegyen álló adótorony fényei. Egészen megtelek bizakodó boldogsággal. A patakpart, a fák, az esti fények, a bimbózó tavasz illata, mind csodálatos új világokat ígérnek. Mintha megtaláltam volna a kincset a szivárvány tövében. Vagy tündérország kapuján léptem volna be és most elém tárul e varázslatos birodalom, felfedezni való titkaival. Mintha megállnék egy magaslaton és végigtekintenék az előttem álló dimbeken-dombokon, amik rám várnak. Mennyi kaland, mennyi új élmény talál majd rám útközben, mennyi csoda. A táj még békés, nyugodt. Minden mozdulatlan, amíg csak a szem ellát, de az út felhevült testén a várakozás izgalmától izzanak a porszemek.
Kattan a zár, belépek a meleg szobába. Halk nyöszörgés hallatszik a nappaliból. A papa a karján ringatja a pici babát. A mi pici babánkat. Halkan becsukom magam mögött az ajtót és lelki szemeim előtt feltűnik az első néhány lábnyom a tündérországban kanyargó út porában.
