A kislányom 3 hetes.
Arra, hogy a szülés fájni fog, fel voltam készülve. Arra, hogy éjszakázni kell, szintén fel voltam készülve. A szülés utáni lábadozás is már jobban megviselt, mint arra számítottam. Na de, a szoptatással járó gyötrelmek teljesen meglepetésként értek.
Úgy képzeltem a szoptatás csodálatos dolog, meghitt és örömteli, a mamának és a babának egyaránt. Persze olvastam én is szoptatási nehézségekről és olyanokról, akik feladják, de balgán azt hittem, ők egyszerűen csak nyafkák és nincs bennük semmi kitartás, vagy hiányos a tudásuk a témáról. De én minden lehetséges könyvet elolvastam és ott olyan egyszerűnek tűnt, olyan természetesnek. Csak arra kell vigyázni, hogy jól helyezd mellre a babát, akkor nem fog kisebesedni, igény szerint kell táplálni és akkor lesz elég tej. Egyszóval megy majd minden, mint a karikacsapás. Mese habbal!
Na jó, léteznek olyan szerencsések, akiknél a valóság is ilyen idilli, de azt egyik könyv sem írta le, hogy ők vannak kisebbségben. Hogy a kórházban a gyermekágy a szoptató anyukák fájdalmas szisszenéseitől visszhangzik. Hogy a babának és mellnek is meg kell tanulnia a szoptatást. És hogy egyeseknél ez mennyire pokolian tud fájni. Akkor is, ha nincs berepedve. Akkor is, ha nem fordul befele. Akkor is, ha jól teszik mellre a babát. Egyszerűen fáj. Mindig. Amikor bekapja, amikor szívja, amikor elveszem, amikor fejek, amikor üres és készül a tej, amikor tele van és már nem fér bele több, amikor hozzá ér a ruha… Feszül, csomósodik, keményedik, éget, szúr, mintha apró tűkkel lenne tele.
Pár hét és elmúlik – biztatott a védőnő. De én a harmadik hét után már nem hittem neki. Szerintem egyszerűen, csak megszokja az ember, csak megtanul vele együtt élni.
Ezt a helyzetet, igen nehezen tudtam elfogadni. Minden alkalommal lázadtam a fájdalom ellen és őszintén dühös voltam a Teremtőre, amiért ezt ilyen szerencsétlenül találta ki. Úgy éreztem, ez büntetés számomra, hogy kibabrált velem az élet, hogy ennek nem így kellene lennie.
Aztán felötlött bennem, hogy vajon hiányozna-e a szoptatás, ha mondjuk holnaptól nem lehetne szoptatnom. Abban a hitben csinálom, hogy még évekig gyakorolhatom és lesz időm majd élvezni, ha a fájdalom elmúlik, addig meg játszom a mártírt.
De mi van, ha másként alakul? Ha valami közbejön. Mondjuk egy betegség, ami miatt hirtelen megszakad a dolog…
Végül rá kellett jönnöm, hogy fájdalom ide vagy oda, kimerültség így vagy úgy, de most kell élveznem és értékelnem a babával és a szoptatással töltött perceket, mert elmúlnak, ez az idő nem jön vissza puhább köntösben és ki tudja új lehetőségem lesz-e még.
Így, hát egy nagy sóhajjal, félretettem a bimbóvédőt és beletörődtem a sorsomba, nem várva könnyebb holnapot. A kislányom közben egyre lelkesebb és ügyesebb lett, egyre kevesebbet kellett cumisüvegből adjak neki. A fájdalmat már könnyebben viseltem és a percek számlálása helyett belefeledkeztem az édes arcba, a ritmusosan mozgó kis pofiba, ahogy szívja, nyeli az édes tejecskét és lassan minden nehézség ellenére kezdtem megszeretni, azt amit tennem kell.
