Valójában nem is hittem, hogy megérem ezt a napot. Négy év, egy hónap és két nap! 1491 este, amikor a kislányom cumival aludt el. És ma először a történelemben el tudott aludni nélküle is. Hihhetetlen! Ha nem a saját szememmel látom el sem hiszem.
Azért nem ment minden zökkenőmentesen és még korántsem biztos, hogy tartós a dolog, de úgy érzem végre túl vagyunk a nehezén. Átbillentünk azon a bizonyos holtponton.
Lássuk csak, hogy is volt ez. Azt már ugye írtam, hogy tegnap az oviba cumi nélkül ment és erre nagyon büszke is volt. Olyannyira, hogy azzal kecsegtetett, hogy neki soha többet nem kell cumi. Este az ágyban persze meggondolta magát. Én annyira örültem az előrelépésnek, hogy valóban nem bántam, ha itthon még cumizik egy darabig. De azt állította, hogy már csak este fog és délután itthon is cumi nélkül alszik majd. Így hát kíváncsian vártam a ma délutánt.
Már az ebédnél pedzegetni kezdtem a témát. Kijelentette, hogy cumi nem lesz. Fúha, tényleg ilyen simán megúsztam volna az egészet? Magától, egyik napról a másikra leszokott és slussz-passz? Na, nem eszik olyan forrón a kását. Természetesen alvás előtt mégis kérte. A korábbi megállapodásunk értelmében ellenálltam. Bamm! Erre kitört a hiszti. Az az igazi visítós, vonaglós, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Elég fáradt voltam ehhez. Ne már! Persze várható volt.
Ettől függetlenül nem akartam rögtön beadni a derekam, ha már egyszer ki lett mondva, hogy ma délután nincs cumi, úgyhogy hol lelkesen, hol elkeseredetten, de bevetettem a teljes anyai fegyverarzenálomat. Mind hiába. Érveltem, babusgattam, szigorkodtam, fenyegettem, alkudoztam, próbáltam észérvekkel, érzelmekkel hatni rá, próbáltam elterelni a figyelmét, és mindent, ami csak az eszembe jutott. Még az empatikusság hozott a legjobb eredményt. Az volt az egyetlen, amitől nem emelkedett a sírás hangereje még néhány decibellel feljebb.
– Nem tudok cumi nélkül aludni! – hallatszott az elkeseredett sírás.
– Nem baj, nem kell aludnod, csak feküdj le.
Még hangosabb sírás.
– Igazából nagyon álmos vagy, és nagyon szeretnél aludni? – kérdeztem.
– Igen.
– Csak cumi nélkül nem megy?
– Igen.
Picit halkabb, nyugodtabb sírás.
Akkor most mi tévők legyünk? Hagyjam a francba az egészet? Majd leszokik, ha csúfolják az iskolában miatta? Jaj, ne már. Akkor vegyem el tőle és kész? Néhány nagyobb hiszti és örökre elfelejthetem ezt a cumi mizériát! Miért is nem tettem meg ezt előbb? Csak felesleges frusztrációt okoztam ezzel, mindannyiunknak. Már rég túl lehetnénk az egészen. Aaaa!
Mi lett ennek a vége? Természetesen az, hogy nagy csalódottan odaadtam neki a cumit, elkönyvelve, hogy ezt a csatát is elvesztettem. Egyáltalán miért harcolok vele. Eleve rossz a felállás.
– De tegnap el tudtál aludni az óvodában cumi nélkül is! Ott vajon, hogy sikerült?
Őszintén megmondom nem vártam választ, csak hangosan gondolkodtam, miközben ő megkönnyebbülten cumizott. De mégis válaszolt.
– Az álomtündérek, mama, álomport szórtak a szememre.
Tudniillik az óvónéni egy bábbal szokott körbe menni altatás előtt és mindenkinek álomport szór a szemére. Na tessék! Itthon Kököjszit és Bobojszát szoktam este a szemükre puszilni, de úgy látszik a két álommanó ezen a délutánon kimenős volt, mert csak nem jött az az álom.
– Álomtündérek? – kérdeztem vissza gyenge felcsillanó reménnyel a hangomban. – Olyanunk nekünk is van. Idehozzam?
Egy kézműves királynő bábra gondoltam, ami bánatosan figyelt minket a polcról.
– Az nem jó, mami, az nem igazi. Nekünk, nincs igazi álomtündérünk.
Valóban, ennek tényleg nincs szárnya, adtam fel végleg a reményt. Bár talán szerezhetnénk egyet… Ha csak ezen múlik, gondoltam.
– Rajzolj nekem egyet, mama! Ne, inkább sokat! És vastag papírra és vágd is ki!
Rajzoljak? Háhá! Mi sem egyszerűbb ennél! Naná, hogy rajzolok!
– Ez jó ötlet! Szívesen rajzolok neked. De akkor cserébe odaadod nekem a cumidat? Te maradj itt, én kimegyek rajzolni, ha kész vagyok behozom neked őket. Mennyit szeretnél?
A cumi már a tenyeremben volt.
– Ötöt! De mindnek hosszú sárga haja legyen és nagy szoknyája. Hosszú legyen a hajuk, masnival! – hangzott az izgatott válasz.
Kimenetem a nappaliba és lázasan rajzolni kezdtem. Nem hittem volna, hogy ez működhet, de a cumi nálam volt, a kislányom pedig az ágyban. Ez mindenképpen biztató.
Mondanom sem kell, azon a délutánon nem volt alvás. Izgatottan várta, hogy az első tündér végre valahára elkészüljön és utána hol csendben, hol kevésbé végigjátszotta a színes papírfecnikkel a csendespihenőt.
Na jó, ennyit erről. No, de majd este. Akkor majd kiderül, van-e ezeknek az álomtündéreknek varázsereje-e vagy sem!
Én pedig holnap folytatom, mert későre jár. Az én szememre már rászórták a port a kis szöszkék. Holnap megtudhatjátok, hogy alakult az este. Megyek kipihenem a nagy izgalmakat. Jó éjt!
