Mikor második babám megszületett és két picivel próbáltam túlélni itthon a mindennapokat, azt éreztem, hogy ez teljesen reménytelen.
Soha nem lehetek elég.
Soha nincs időm semmire, a gyerekeimnek soha nem elég belőlem. Azt éreztem, szétszakadok, hogy nem tudok annyi helyen ott lenni, ahány helyen kellene. Hogy nincs elég erőm. Hogy mindig rövid egy nap. Hogy soha nem lesz rend. Sem a lakásban, sem a fejemben, sem a napunkban, sem a gyerekek között. Hogy mindig több a teendő, mint amit véghez lehet vinni. Szinte folyamatosan frusztrált és zaklatott voltam. És ez volt alapjáraton.
Az igán rossz napokon legszívesebben kilőttem volna a Holdba a gyerekeimet és még azt a napot is megbántam, amikor világra jöttem. Arról fantáziáltam, hogy lemegyek a közeli vasútállomásra – na, nem, annyira azért nem voltam kibukva, csak arra gondoltam, hogy – felszállok az első vonatra. És zakatol alattam a vonat és csak zakatol és csak zakatol és én bámulok ki az ablakon… és megyek és megyek egyre távolabb.
Ezekben a napokban volt, hogy mindezt – félve bár, de – elpanaszoltam egy háromgyerekes anyuka ismerősömnek. Ő együttérzően rám nézett és azt mondta: Ne aggódj, ez normális, nekem is voltak ilyen napjaim. De majd belejössz, ne félj. Nézd – és a gyerekeimre mutatott – milyen édesek így együtt. Rájuk néztem, ahogy együtt hintáztak, kacarásztak, de csak egy keserű mosolyra futotta.
Nem. Kizárt. Én ebbe soha nem fogok belejönni.
Közben eltelt néhány év. És egy nap, mikor a konyhaasztal mellett ültem, pocakomban a harmadik babámmal, egy pillanatra megállt az idő és azt éreztem, hogy … itt hatásszünetet tartok.
Hogy a harmónia létezik.
Sokáig kételkedtem a létezésében. Olyan volt, mint egy elérhetetlen álomkép. A valóság ezzel szemben folyamatos küszködés volt. De akkor, ott a konyhában ráeszméltem, hogy már nem így van. Hogy léteznek napok, amikor minden klappol, amikor van türelmem a gyerekekhez, amikor hallgatnak rám, képes vagyok a konfliktusokat erőlködés nélkül elsimítani, amikor én magam és a gyerekeim is kiegyensúlyozottak vagyunk.
Amikor élvezem, hogy anya vagyok.
Igen. A harmónia létezik.
