A farsangnak minden látszat ellenére nem az a célja, hogy a jelmez készítéssel feleméssze az anyuka utolsó energiatartalékait.
“Tűzoltó leszel, s katona,
Vadakat terelő juhász…”
József Attila: Altató
Emlékeztek még arra, amikor tűzoltók akartatok lenni és csillagászok, meg királylányok, doktornénik és jótündérek? Amikor még a világ összes lehetősége nyitva állt előttetek és el is hittétek, ぽｒのふｂ hogy bármi lehetséges?
“A gyermeki szemlélet- és gondolkodásmódnak igen figyelmet érdemlő formája az, amit úgy szoktunk nevezni: mágikus világkép. … Az óvodáskorú gyermek gondolataiban válik mágikussá: úgy érzi, vágyai, elképzelései megvalósulnak csak azért, mert kívánta őket. … A pszichológiában mágikus világképnek nevezzük az ilyen korú gyermek vágyakban áramló gondolkodását és azt a rendíthetetlen hitét babame toys by age page, hogy ezek a vágyak – egyszerűen azért, mert szeretné, hogy így legyen – azonnal, mintegy varázsütésre meg is valósulnak. Amikor a hároméves gyermek behunyja (vagy tenyerével eltakarja) szemét és játékos izgalommal kérdezi: – Anyu, hol vagyok? – mélyen meg van győződve arról, hogy varázsolt! …
Négy-ötéves kortól a gyermek mágikus szemléletmódja fokozatosan csökken, és a felhalmozódó tapasztalatok, valamint a fejlettebb, magasabb szintű gondolkodás kialakulása következtében hétéves korra már csak nyomokban fedezhető fel.
De amíg létezik: a világ varázslatok, mágiák színtere. Csak akarnom, kívánnom kell valamit, és az máris – csak azért, mert én vágyom rá – megtörténik.
Az olvasó bizonyára kitalálta már: ez a mesék világa!
Mi, felnőtt, komoly emberek általában megrögzött realisták vagyunk. Pontosan tudjuk, hogy nincsenek csodák; a Nap reggel felkel, este lemegy, ábrándozni néha lehet ugyan, de ebből megélni annál nehezebb. Senki nem győzhet meg minket arról, hogy az üveggolyó – ha a földhöz vágjuk – nem szilánkokra pattan, hanem soktornyú palotává változik, és már régen nem hiszünk a jó tündérben, aki egyszer csak megjelenik és három kívánságunkat teljesíti.”
Ransburg Jenő: Szülők könyve, A gyermeki világkép c. fejezet
“Meg van győződve arról, hogy varázsolt!”
Vagyis a gyerekek – a szülőkkel ellentétben – még hisznek a varázslatban.
Micsoda lehetőség! Csak gondoljatok bele, ilyen összefüggésben mit jelent a farsang!
Valódi élményt adhatunk a gyermekünknek arról, hogy a varázslat igenis megtörténhet. Igazi varázslók és jótündérek bőrébe bújhatunk és teljesíthetjük gyermekeink szívének leghőbb vágyait. Átváltoztathatjuk őket azzá, amivé csak válni szeretnének. Csillaggá, virággá, mozdonnyá, vagy csokis pudinggá. És még csak nem is kell hozzá különleges kézügyesség, vagy méregdrága jelmez. A körítés az, ami valójában számít: a lelkesedés, amivel együtt készülünk a farsangra. Ha osztozunk a gyermek izgalmában, ha komolyan vesszük a feladatot, valóban varázsolhatunk.
Ehhez elég egy kis varázspor, egy kis hókuszpókusz.
Amikor felvirrad a farsang jeles napja, így ébresszük fel a gyereket:
– Galambon, eljött a nagy nap, amikor királylánnyá/királyfivá/akármivé varázsollak téged!
Egy szkeptikus kis manócska kezdett duruzsolni a füled mögött?
Az élet nem fáklyásmenet. Nem jobb a gyereket időben felkészíteni arra, hogy nem teljesülhet minden vágya, hogy az élet tele van lemondásokkal? Így sokkal edzettebb, erősebb lesz és nem ringatja magát hamis illúziókba. Így lesz érett felnőtt személyiség. Így nem fog később pofára esni. Különben is, minek játszunk dedós játékokat, amikben mi magunk sem igen hiszünk?
Nos, ez is egy vélemény. Talán van benne igazság és ezek a gyerekek, akiket így nevelnek érettebbek és erősebbek lesznek. De boldogabbak biztosan nem.
Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a legjobb út, amin valaki csak járhat, ha követi az álmait, ha válaszol arra a hívó szóra, ami a szíve mélyén énekel. Ez az egyetlen lehetőség, hogy megtalálja a saját útját, amin szenvedéllyel, szeretettel járhat. Ez az egyetlen módja, hogy megőrizze, vagy újra életre hívja a benne lévő egyediséget, amit a Teremtőtől kapott. Ez a legjobb módja, hogy hozzátegyen valamit a világhoz, hogy másoknak és önmagának is épülésére legyen.
Én mélyen hiszek a gyermekeimben. Abban, hogy nagyszerű és különleges teremtmények, tele páratlan lehetőségekkel. Egyszerűen sugárzik ez róluk. Szeretném, ha tudnák, hogy így gondolom. Szeretném, ha ezt nem felejtenék el. Tudom ez nem egy farsangi jelmezen múlik. Mindenesetre ez egy jó lehetőség!
Ma ott áll az óvoda kapujában és elhiszi, hogy ő egy vitéz. Holnap majd elhiszi az állásinterjú előtt, hogy megkaphatja álmai állását.
Te mit gondolsz? Jobb az álmok útját követni és erre nevelni gyermekeinket? Vagy legyünk realisták már kiskortól fogva? Őszintén kíváncsi vagyok a véleményedre, írd meg!
